Az, hogy a nyár eddigi legmelegebb napján ülünk itt, a Humusz Saru utcai kertjében, szimbolikus. Hiszen éppen a klímaváltozás ellenében dolgozik a Humusz Szövetség. Emlékszem, hogy amikor évekkel ezelőtt először sétáltam itt, az emeletes házak között, és egyszer csak benyitottam hozzátok, mennyire megdöbbentett, hogy itt létezik egy hatalmas zöld oázis a betontenger közepén. Először a kezdetekről szeretnélek kérdezni: hogyan kezdődött az utatok, és hogyan találtátok meg ezt a központot?
Merza Péter: Éppen idén 30 éves a Humusz Szövetség. 1995-ben azzal a céllal hozták létre a szervezetet, hogy legyen Magyarországon egy hulladékmegelőzéssel foglalkozó szakmai szervezet, és azért is lett szövetség, mert már létező civil szervezetek és szakértők fogtak össze. Alapjaiban a kezdetektől ugyanaz a küldetésünk, tehát ma is a hulladékmegelőzésért dolgozunk, a körforgásos gazdaságért, a fenntartható és pazarlásmentes életmód népszerűsítéséért. Ez a hely néhány évvel később jött létre, a 2000-es évek elején. Itt, Újbuda közepén ez a helyszín egy nagyon elhanyagolt, lepusztult, régi bölcsődeépület és a kertje volt, amit az akkori Humusz-csapat ügyesen és sok-sok energiát beleölve újított föl.
Az önkormányzattal kötöttek egy olyan együttműködést, hogy használhatják ezt a területet a felújításért cserébe, és azóta is itt működik és tevékenykedik a Humusz. A fenntartásához rengeteg önkéntes járul hozzá, és nagyon sokféle programmal, élettel igyekszünk megtölteni ezt a teret. Van egy tavalyelőtt megújult tanösvényünk, a Nulla Hulladék Tanösvény, van egy kerti tó, van magaságyás, be lehet jönni pihenni, és vannak, akik szinte naponta, de legalábbis heti rendszerességgel járnak a közösségi komposztálóhoz a konyhai zöld hulladékukat visszaforgatni, merthogy itt nagyon értékes humuszgyártás zajlik, amit aztán a közösség tagjai felhasználnak a saját otthonaikban, vagy itt a kertben kerül vissza a talajba. Az épületben pedig előadásokat, workshopokat szoktunk szervezni, vannak képzéseink, és tagjai vagyunk olyan nemzetközi hálózatoknak, akiktől nagyon-nagyon sokat tudunk tanulni. Ilyen a Zero Waste Europe és a Break Free From Plastic, az egyik egy európai, a másik pedig egy globális civil szervezet.
Sokféle együttműködésben vagytok benne, eleve a Humusz Szövetség több szereplő laza, nagyon sokféle módon együttműködő szövetsége. Idén az érdeklődők a Bartók Feszt’-en ismét találkozhatnak veletek, a fesztivál jelmondata pedig: ami közös, az többszörös.
MP: Nagyon hiszünk a „gondolkodj globálisan – cselekedj lokálisan” elvben, és a közös-többszörös szlogenben is megtaláltuk azt, amiért a Humusz létezik: hogy tanuljunk egymástól, próbáljunk minél több jó példát bemutatni, összefogni. Emellett abszolút elkötelezettek vagyunk, és sok ilyen együttműködés, partnerség, kapcsolódás van a mindennapjainkban is. Már harmadik éve veszünk részt a Bartók Feszt’-en. Azt szeretnénk elérni, hogy a helyi közösségben, itt Újbudán vagy a Bartók-negyedben minél több emberhez eljusson a fenntarthatóság, a környezetbarát életmód, és ebben szeretnénk jó ötleteket, tippeket, motiváló üzeneteket megosztani az érdeklődőkkel. Úgyhogy a standunkon majd játékokkal találkozhatnak a résztvevők, és ezek felvethetnek olyan kérdéseket, amikről beszélgetni tudunk velük, és konkrét, kézzelfogható ötleteket, lépéseket szeretnénk mutatni, amikkel a mindennapjaikat zöldebbé tehetik. Jelenleg is zajlik a Kukadiéta kampányunk, ami arról szól, hogy hogyan tudjuk nyári szabadságra elküldeni a kukánkat, nem etetni a szemetesünket. Pont arról szól ez a felhívás, hogy mik azok a hétköznapi lépések, amiket megtehetünk a közös használat, a komposztálás, az elromlott tárgyak megjavítása területén. Hogy csak olyan dolgot veszek, amire tényleg szükségem van, és mielőtt megveszem, megnézem, hogy nem tudom-e kölcsönkérni, kikölcsönözni vagy közösen beszerezni.
A Bartók-negyed idei kulcskifejezésének, a sharing economynak, azaz a megosztásalapú gazdaságnak a Humusz Ház meggyőző példája, különösen a közösségi komposztálás, hiszen az kifejezetten olyan dolog, amit a nagyvárosban, kert hiányában nem tudsz otthon egyedül megcsinálni.
MP: Az utóbbi öt évben gombamód szaporodtak, hála istennek, a közösségi komposztáló pontok, mind-mind külön történettel, az a közös bennük, hogy van egy közösség, amelyik nagyon szeretne kevesebb hulladékot termelni, és fájna a szíve, hogyha vegyes kukába dobná az almacsutkát és a krumplihéjat. Itt a mi közösségi komposzt-pontunk most már majdnem 15 éve üzemel, és körülbelül 250 háztartásnak nyújt napi szintű segítséget. Párhuzamos rendszerek is működtethetők volnának, hiszen valakinek a szerves hulladék otthoni gyűjtésére szolgáló barna kuka fog segíteni, van, akinek a közösségi komposztáló. Ami viszont mindenkinek segítség, ha a lehetőségeket megelőzi valamiféle tájékoztatás, edukáció, hogy felkészültebben, nyitottabban fogadják azokat.
Azt hiszem, a többség – akár a barna kukával, akár a közösségi komposztálással kapcsolatban – a szagtól fél. Például: „Szeretnék komposztálni, de nem tudom mindennap lehozni a hulladékot, hanem csak háromnaponta. Vajon bebüdösödik-e nekem az almahéj?”
MP: Nem tudom, hogy aki csak vegyes kukát használ, az szokott-e abba beleszagolni, mert ha az a hagymahéj nem a komposztba kerül, hanem a vegyes kukájába, akkor ott is ugyanúgy büdös lesz. Nem szabad hagyni, hogy megrohadjon, hanem egy zárható dobozban, ilyenkor, hőség idején akár a hűtőszekrényben tárolni, amíg el nem jutunk a komposztálóig, így kevésbé lesz büdös vagy penészes. Télen pedig kiválóan elfér az ablakpárkányon is az a doboz, azt a pár napot, egy hetet kibírja, amíg eljut a komposztig.
A kezdeti éveknek a fő irányvonala az egyébként nagyon kreatív, tiltakozó akciók voltak. Most már valamivel könnyebb környezetvédelmi területen dolgozni? Úgy értem, hogy megvannak azok a pályázati projektlehetőségek, együttműködési utak, amelyek simábbá teszik a mindennapokat?
MP: Sajnos nem azért tűntek el ezek a szemléletformáló, kreatív akcióink, a tüntetések és egyéb megmozdulások, mert sokkal könnyebb volna a helyzet, pont fordítva. A 90-es években, a 2000-es évek elején még létezett Környezetvédelmi Minisztérium, meghallgatták a szakmai testületek véleményét, volt lehetőség érdekérvényesítésre. Nem mindig születtek meg azok a döntések, amelyeket a civilek vagy a zöldek szerettek volna, de mára még nagyobb távolság alakult ki a civilek és a politikai döntéshozói szint között, és ma már egyszerűen nem látjuk értelmét például PET-palackokkal megdobálni a nem létező minisztériumot, vagy eltemetni az utolsó visszaváltható pezsgősüveget, amilyen akciók korábban jellemezték a Humuszt. Abban igyekszünk méltóak lenni az elődeinkhez, hogy mindig is kötődött a Humuszhoz egyfajta humor, humorosan tálalunk akár fájó,, akár nagyon nehezen befogadható témákat. A fő csatornánk most már az online tér, és például nagyon nagyot ment egy pár évvel ezelőtt, amikor a Trónok harcára csatlakoztunk rá egy „műanyagböjt” kampánnyal. Sokszor érezzük azt, hogy bár súlyos a téma, de a humorral lehet segíteni azon, hogy az üzenet sokakhoz eljusson, és tényleg elgondolkozzanak rajta.
A Fölösleges Áruk Fóruma is hasonlóan vicces, de elgondolkodtató kezdeményezésetek, ahol arra hívjátok fel a figyelmet, hogy a fogyasztói kultúra elvesztette a kontrollt.
MP: Létezett régen a Kiváló Áruk Fóruma megjelölés. Ennek az ellentéte a Fölösleges Áruk Fóruma, vagyis azok a termékek, amelyeket eleve hulladéknak gyártottak le, mert teljesen fals igényt elégítenek ki, vagy olyan termékek, amelyekre valójában senkinek nincs szüksége. És a termelésükre és fogyasztásukra, reklámozásukra épülő kultúra kimeríti az erőforrásokat, merthogy az erőforrásaink elmennek felfújható banántartóra vagy teleszkópos hátvakaróra, illatos radírra és olyan holmikra, amik nem tartósak, és csak a kukánkat fogják hizlalni.
Említetted, hogy a szemléletformálás az egyik fő terület, amelyen napi szinten dolgoztok, legyen szó akár a tanösvényről, akár a nálatok megtartható környezetbarát szülinapi bulikról vagy a tanárkurzusokról. Mi a tapasztalatod: maga a társadalom vagy a lakosság egy kicsit felkészültebb ezen a területen, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt?
MP: Igen, nyitottabb a lakosság és a társadalom, bár én tapasztalok egy elég nagyfokú frusztráltságot azzal kapcsolatban, hogy a gyártók, a cégek a felelősséget a fogyasztóra terhelik, és gyakran halljuk azt a reakciót, sőt magamban is tapasztalom, hogy miért én változzak, amíg a cégek nem változtatnak. Ugyanakkor a cselekvési vágy, a tenni akarás egyre jellemzőbb a társadalomban. Itt említhetjük az iskoláknak, a pedagógusoknak a szerepét, hogy ugyan frusztráltak, de nagyon szeretnének tenni, és szomjazzák ezt a fajta tudást, szemléletmódot, gyakorlati tippeket. Abban igyekszünk megerősíteni mindenkit, hogy számít minden csepp, és az egyéni cselekvések igenis fontosak. Mindenki a saját döntéseiért felelős, és próbáljuk meg megtenni kicsiben azt, amit nagyban is szeretnénk látni.
Őszre mivel készültök?
MP: Fut egy projektünk, amit a Baptista Szeretetszolgálat NOPLANETB pályázatán nyertünk el. Utóbbi elnevezés arról szól, hogy nincs még egy bolygó, tehát erre, a Földre kell nagyon vigyázni, odafigyelni. Ez egy nemzetközi kezdeményezés, amiben mi is nyertünk pályázati forrást, és szemléletformálást valósítunk meg belőle. Fogadtunk iskoláscsoportokat a tanösvényünkre, képeztünk önkénteseket, meg fogunk jelenni fesztiválokon játékos szemléletformáló standdal, illetve lesz itt a Humusz Kertben egy nagy rendezvényünk szeptember 13-án, a Giliszta Fesztivál. Ez egy családi nap kulturális, közösségi programokkal, játékokkal, szemléletformáló előadásokkal. És persze lesz gilisztasimogató is.
Nem vetődik fel benned néha a kérdés, hogy egyfelől itt van ez az iszonyatos technológiai robbanás, aminek most éppen a küszöbén vagyunk az AI-jal, és beláthatatlan, hogy mi lesz akár egy pár éven belül is. Másrészt van az, hogy lassan tényleg túl vagyunk a 24. órán is, ami a bolygó ökoszisztémáját illeti, és ha egyetlen dolgot – de legyek megengedőbb: mondjuk, hármat – kellene mondanod, amire megtanítanál egy gyereket, mi volna az. Rengeteget gondolkodom azon, hogy digitális készségekkel kellene-e a fiamat felvérteznem egészen korán, hogy ott ne vesszen el, vagy újra meg kellene őket tanítani fát vágni, növényt ültetni, tüzet rakni, mert meglehet, hogy 20 év múlva az ő generációjuknak vissza kell térnie egy olyan életformához, amiről talán nem gondoltunk volna, hogy valaha újra aktuális lesz.
MP: Az utóbbi tartom fontosnak, és nemcsak azért, mert az alapvető életbenmaradási skillek fontosak lehetnek a jövőben, hanem azért is, mert szerintem az a kulcs, hogy az ember hogyan kapcsolódik a természethez. Városi emberként és ebben az óriási technológiai elkényeztetettségben, amiben vagyunk, nagyon könnyen elfeledkezünk arról, hogy mi is részei vagyunk a Föld ökoszisztémájának. Nem tudunk kiszakadni belőle, ezért szenvedünk a klímaváltozástól fizikailag. Hát hogyne lenne ránk hatása? Meg kell tanulunk, hogyan kell együtt élni a természettel. És ezt szerintem úgy lehet megtanulni, ha sokat vagyunk a természetben, és megismerjük a minket körülvevő élővilágot, és megtanuljuk azt, hogy önmagában is érték. Ha valaki ezt megtapasztalja, akkor jobban is fog rá vigyázni, vagy jobban észre fogja venni, hogy mit okozunk például a túlpörgött fogyasztói szokásainkkal. Úgy is lehetne mondani, hogy testközelben kellene maradni a természettel, hogy a bőrödön érezd. Ennek pszichológiai előnyei is vannak: hogyha valaki a természettel kapcsolódik, akkor máris az embertársaival is másmilyen minőségben fog tudni kapcsolódni. A jövő kulcsa, én azt gondolom, a kisközösségekben van. Nem kell, hogy feltétlenül mindenki vidéki önfenntartó életet folytasson, az sem lenne globális szinten fenntartható, de a közösségeink esszenciálisak ahhoz, hogy meg tudjuk ugrani azt a fajta váltást, ami előbb-utóbb be fog következni.
Akár egy kerület is lehet ilyen kisközösség?
MP: Akár már néhány utca is. Mindenhol meg tud valósulni a világon, ahol az emberek megtanulnak egy picit nyitottabban a másikra odafigyelni és együttműködni a versengés helyett. Ez az, amit szerintem már az oktatásban elfelejtünk, mert átkódolnak bennünk: a versengésre tanítanak, és nem együttműködésre. Pedig ez lenne a túlélés kulcsa.
