Mohamed 1995-ben érkezett Budapestre, korábban Németországban és Szíriában is dolgozott tolmácsként, magas szinten beszél németül, angolul, és magyarul is megtanult. Feleségével, akit itt ismert meg, lassan 26 éve házasok, és három gyereket nevelnek. Szíriában született 1973-ban, a családja a negyvenes évek végétől óvodát üzemeltetett Aleppóban. A műemlékvédelem alatt álló, 1400 éves, hatalmas épületben több mint 600 gyereket láttak el. Napra pontosan meg tudja mondani, mikor bombázták le: 2014. április 16-án. Bár a szüleit korán elveszítette, családja továbbra is a szír városban él. A két fiát még el tudta vinni hozzájuk, a legkisebb gyerekét, a lányát már nem: a szíriai polgárháború kitörése óta, tizenöt éve ő maga sem járt Szíriában.
Kérdésemre, hogyan jött az ötlet, hogy üzletet nyisson, azt feleli: jó kérdés. Előbb a Józsefvárosi piacon üzemeltetett egy apró arab büfét, ám ezt 2000-ben bezárta. Ekkor gondolt arra először, hogy a kint maradt családja segítségével egyenesen Szíriából hozzon be autentikus élelmiszereket. A bolt 2001-ben nyitott meg, ám Mohamed elmondása szerint az első két-három év katasztrofális volt, sok pénzt bukott. Aztán lassan-lassan mégis beindult a forgalom.
„A magyar emberek nem ismerték ezeket az árukat” – mondja. 2004–2005 körül, ahogy egyre többen látogattak Közel-Keleti országokba, töltötték a nyári szabadságukat Egyiptomban, Törökországban, akkor kezdtek megismerkedni az ottani ízekkel, és mind többen fedezték fel a bolt polcain a nyaralás alatt megszeretett fűszereket, édességeket.
A fordulópontot talán a húsfeldolgozás hozta el. Mohamed észrevette, hogy a minőségi hús olyasvalami, amiért még az is betér az üzletbe, akitől egyébiránt távol áll a keleti konyha. Nem elégedett meg pusztán a beszerzéssel: kitanulta a hentesszakmát, profi hűtőkamrát alakított ki, és az állatokat a mai napig ő maga választja ki, vágja és dolgozza fel. Azt mondja, számára fontos, hogy pontosan tudja, mit ad a vevőinek.
Míg a száraz élelmiszerek túlnyomó részét továbbra is Szíriából, Libanonból és Törökországból hozatja, a hús száz százalékban magyar gazdáktól származik. A mai napig nem sajnálja erre az időt: akár két borjúért vagy öt bárányért is elmegy az ország legtávolabbi csücskébe, ha azok minősége jónak ígérkezik. Jászberény, Dabas, Bugyi, Dömsöd, Nagykáta – sorolja egymás után a településeket, ahova annak idején először ellátogatott. Mára körülbelül öt-hatszáz emberrel tartja a kapcsolatot szerte az országban. Hogy mennyi húst ad el egy héten, nagyon változó, néha csak 100, máskor 500 kilót is. A minőségre több hotel és étterem is felfigyelt, akiknek állandó beszállítója lett. „Nem minden hentes készíti elő úgy az árut, ahogyan mi” – mondja. – „Bontjuk, daráljuk, kockázzuk, fűszerezzük, satöbbi. Ahogyan kérik.”
Habár a vevők többsége talán még sosem hallott a halal (’megengedett’) vágásról, az iszlám vallású vásárlóknak nagyon fontos, hogy a Mohamed a húsokat a szigorú vallási előírások szerint dolgozza fel. Ezeknek megfelelően az állatot a vágás előtt nem szabad éheztetni, nem szomjazhat, és más állat nem nézheti a halálát. A bárányt vagy borjút kelet, azaz az isten háza felé kell fordítani, és egyetlen vágást szabad csak ejteni rajta, szúrni szigorúan tilos. A kivérzett állatot lemossák, és a szabályok szerint csak másnap kezdhetnek dolgozni vele.
A pultban most is halmokban áll a friss bárány- és borjúhús, a különféle belsőségek, a tanyasi csirke. A másik oldalon saját keverésű humusz, féltenyérnyi, omlós datolya, zöldségek, sokféle olajbogyó – a hús mellett ebből fogy a legtöbb. „Sokan jönnek be azzal, hogy adjál nekem valami jót” – mondja Mohamed. – „A magyarok nagyon szeretik a jó minőséget. Megmondom őszintén, még az ár sem érdekli őket annyira, mint a minőség. Ha valahol egyszer rossz húst kapott, oda a magyar nem megy vissza. Én már ránézésre látom, ha a hús három-négy óra főzés után is ehetetlen lesz. Azt az állatot le se vágom.”
A ramadán ötödik napja van, Mohamed napnyugtáig egy korty vizet sem vehet magához, mégis sürög-forog. „Ha bent vagyok az üzletben, majdnem duplája a forgalom” – magyarázza. Így aztán csak akkor nincs benn, ha éppen áruért megy. Máskülönben minden vevővel elbeszélget, kínál, javasol, kóstoltat, még a legmogorvább vásárló sem marad érintetlen. „Magyar emberekkel lehet beszélgetni, lehet viccelni, ezt szeretem. Még a morcosat is meg lehet kezelni, meg lehet kezelni, ha veszed hozzá a fáradságot.” A melegebb hónapokban gyakran látni őt a porta előtt is, hol egyedül, hol társaságban, vízipipával, sakktáblával – utóbbiakból eladásra is tart jó pár gyönyörű darabot. Az egykor több mint kétezer fős szír közösség – meséli – mára erősen megfogyatkozott, ötszázan, ha lehetnek: volt, aki visszatért Szíriába, más továbbment nyugatra.
Ő nem gyerekkora helyszínét vágyja vissza, sokkal inkább annak egyszerűségét. „Nem volt pénz, szegények voltunk, fogtunk egy darab paradicsomot vagy uborkát, kis kenyeret, megettük, jóllaktunk, köszönöm szépen, mentünk tovább. Nem volt szükségünk telefonra. Az egész utca telefon volt.” Nehezen tudná megmondani, hogyan is lehetne felkészíteni a mostanra túlbonyolódott életre az új generációkat: „Régen úgy neveltek bennünket, hogy ha ez a doboz fekete, akkor az fekete. Most azonnal piros vagy kék is az a doboz, vagy ki tudja.” Pontosan érti, hogy az ő életformájának, a szinte szabadnap nélküli, egyetlen kisvállalkozásra föltett életnek egyre kevésbé van divatja.
Akármerre kanyarog a beszélgetésünk, a munkához újra és újra visszatér. Világos, hogy ekörül forog az élete. „Dolgozni kell, ennyi az egész” – mondja. – „Dolgozni imádok, éjjel-nappal, nem a pénzért, hidd el, ilyen a természetem. De boldog nem vagyok” – csúszik ki a száján, és mielőtt bármit mondhatnék, ki is fordul a mondatból; újabb vevő érkezik. Tárkonyos raguleveshez vinne húsfélét, és azt hallotta, itt a legjobb a bárány a városban. Hosszan diskurálnak, mustrálják együtt a darabokat, átbeszélik a receptet. Az üzlet előtt kis fehér kutya várakozik. Mohamed becsomagol egy darab májat, a felkockázott bárányhús mellé teszi, és az ajtó felé int: „Neki. Kis ajándék.” Csukódik az ajtó, mosolyogva lép vissza hozzám a pultból: „Csak azt akartam mondani, hogy rövid az élet. Innen ezen a kapun jövünk, a másik kapun megyünk, így szokták mondani nálunk. Amíg átsétálsz a két kapu között, ebbe csak kis boldogság fér.”
