A legenda szerint 2000 környékén egy este három frissen végzett egyetemista, Gross András építész, Magyar Gergely vizuális kommunikációs tervező, Terebessy Tóbiás faipari formatervező az Orczy-kert egy üres medencéjében álmodta meg a Medence Csoportot. Te hogy emlékszel vissza a kezdetekre, mi volt az, ami összekötötte ezt a három fiatalt, és hogyan formálódott ez a kötés az elmúlt két és fél évtizedben?
Gross András Soma: A legendában szereplő este egy január eleji, szilveszteri dolog volt, és ott a medencében azért legalább húszan voltunk. A közös érdeklődés hozta össze a csapatot, és a Medence Csoport akkor még egy sokkal nagyobb alkotóközösség volt, körülbelül kéttucat alkotó laza baráti társulása. Tóbiás és én a Soproni Egyetemen végeztünk ’99-ben, Gergő meg 2000-ben diplomázott a MOME-n, a kreatív energiák indítottak el bennünket, és hogy csináljunk valami jót. Már 1999-ben is voltak közös munkáink Medence Csoport néven, csak nem volt meg a hivatalos forma. Van tehát egy múlt előtti múltunk is. Két társammal aztán megalapítottuk a Medence Csoportot mint vállalkozást, talán májusban, annak a 25 éves jubileumát ünnepeljük most.
2022-ben aztán újrastrukturáltátok a Medence Csoportot egyfajta gyűjtőmárkaként, ernyőszervezetként, amely három alegységet foglal magában a három alapító kedvenc területei szerint: a Medence re-concept az újrahasznosított molinókból készülő táskák márkája lett Magyar Gergely vezetésével, a Medence instruments Terebessy Tóbiás hangkeltő eszközökkel foglalkozó projektjeit gyűjti össze, míg a Medence designlabban a kísérletezésé, a friss designmegoldásoké, az interaktív kiállítás- és tárgytervezésé a főszerep. Miért láttátok elérkezettnek erre az időt?
Gross András Soma: Mi annak idején nem úgy alapítottunk egy vállalkozást, hogy csináltunk egy üzleti tervet, hogy megnézzük, mit lehetne eladni, és akkor azt gyártsunk és forgalmazzunk és adjunk el, ha pedig megvan a haszon, akkor adjuk el a céget, és csináljunk egy másikat. Magyarországon a kreatív szakmában elég ritka, hogy egy cég 25 éven keresztül működik. Ebből is látszik, hogy az elsődleges cél nem az volt, hogy mindenképp profitot termeljünk. Ez a kreatív vállalkozás szerelemből született, és barátságokon alapult. Már az elején több irányban dolgoztunk, Tóbiás meg én inkább a kiállítások meg az installációk vonalán, csináltunk például a British Councilnak egy nagy kiállítást az emberi szívről a Millenárison, később ilyen komoly projektünk volt a Zene Házában a Kreatív Hangtér. És még hosszan sorolhatnám. Csak ezek a dolgok nem olyanok, hogy állandóan vannak. Nagyobb megrendelésből beesik egy évben, mondjuk, kettő-három, vagy egy se. 2008-ban, a válság évében teljesen eltűntek ezek a projektek, és azon dolgoztunk, hogy legyen egy olyan lába is a Medencének, egy olyan termékvonalunk, ami folyamatosan hoz bevételt, állandóan van. Gergő, aki bőrmegmunkálást is tanult az egyetem előtt, már régebben elkezdett foglalkozni a reklámmolinók újrahasznosításával, 2006-ban pedig, a Sziget Fesztiválra készített Octopus installációt is ilyen ponyvák felhasználásával csináltuk, volt tehát egy indíttatás. És akkor elkezdtük ezt a molinótáska-workshop és termékvonalat, amivel Gergő foglalkozott leginkább, ő ebben teljesedett ki olyan szinten, hogy 2021-ben saját vállalkozást indított Medencebag néven. Mi pedig Tóbiással csináltuk tovább az installációkat, a hangkeltő projekteket, így váltak szét a dolgok, de hát itt vagyunk egy térben, együtt dolgozunk, csak át kellett úgy brandingelni a Medence Csoportot, hogy minden területünk látszódjék, mert egy idő után eltolódott a hangsúly a táskák felé. Ebben az új felépítésben megpróbáljuk megint azt kommunikálni, hogy itt vannak ezek a kreatív dolgok a programszervezéstől az installációkon át egészen a termékekig mindenféle, és ahogyan a Sziget Art Gardenje, itt is különböző alkotók csinálnak sokféle dolgot, de igazából a közösség a lényeg.
Az október 18-ai születésnapi program is mintha erről szólna.
Gross András: Amikor kitaláltuk ezt a dolgot, és elkezdtem szervezni, összeírtunk egy nagyon laza vázlatot, hogy körülbelül mik legyenek. Elkezdtem hívogatni a partnereinket a Kiégő Izzóktól a Popartboxon át a Kortárs Építészeti Központig, és mindenki boldogan igent mondott, mert folyamatosak és élőek ezek a viszonyok.
Ha valaki fölkeresi a honlapotokat, és elkezdi szisztematikusan átnézni a projektjeiteket, már csak ezzel el tud tölteni napokat. Hogy lehet 25 évnyi munkát egyetlen napba sűríteni, milyen keresztmetszetet készítettetek?
Gross András Soma: Igazából nem a teljes negyedszázadra fókuszálunk. Amikor az embernek ilyen hosszú múltja van, akkor a messzebb lévő dolgokat már nem kell teljesen feleleveníteni, mert vannak olyan vízgyűjtő pontok, amelyek egybefognak sok mindent, és ha ezekhez visszanyúlunk, feltárul az egész. Nekem nagyon fontos volt mindig is a dokumentálás. Mert elmúlik az idő, de oda, a dokumentált anyaghoz vissza lehet nyúlni.
Azért is érdekes, amit mondasz, mert talán már abból is, amibe eddig belecsipegettünk, kiderült, hogy iszonyatosan sokféle dolgot csináltok a fény-, hanginstallációktól kezdve a színházi együttműködésen át az épített terekig, de valahogy minden egy nagyon gyakorlatias művészeti vonalat képvisel, a szónak a legklasszikusabb értelmében életszerű, amit csináltok, és milyen különös, hogy a dokumentálás ebből a nézőpontból olyan, mintha egy pillanatra megállítanád, kimerevítenéd az életet, hogy aztán mehessen tovább. Az egész működésetek tulajdonképpen olyan, mintha egy életmodell volna.
Gross András Soma: Nekünk ez jelszavunk is volt annak idején, hogy a Medence Csoport az egy életforma vagy egyfajta életmodell. Nem egy olyan vállalkozás vagyunk, hogy 9-től 5-ig dolgozunk, és utána elmegyünk szórakozni, hanem ez, amit csinálunk, egyben az is, amit jólesik csinálni, amiben ki tudjuk teljesíteni magunkat. És ha találsz olyan megrendelőt, akinek el tudod adni azt, amit szeretsz csinálni, akkor nagyon szerencsés vagy. Mert bármi, amit csinálunk, nemcsak műtárgy, hanem egy termék prototípusa.
Alapvetően mindhárom alapanyagotok a tartósságról szól, különböző szemszögből, az újrafelhasznált, egyébként rendkívül nehezen lebomló molinók, a szinte védjegyetekké vált bambusz és hát a fa is, amivel Terebessy Tóbiás dolgozik leginkább. A prototípusoknak pedig közös sajátosságuk a környezettudatos, körforgásos szemlélet.
Gross András Soma: A Cradle to Cradle, azaz a bölcsőtől a bölcsőig körforgásos újrafelhasználásra vonatkozó dizájnelvet mindig megpróbáljuk a tervezés folyamatába beépíteni. Ez valahogy a kezdetek óta ösztönből megvan. A Zsennyei Műhely volt a kiindulópont, ahol annak idején ez a fajta desingszemlélet, ökodesign beindult a kilencvenes években. A mestereink, Cserny József, Gollob József elméletben akarták átadni, mi meg gyakorlatban valósítottuk meg. Végső soron az egész a józan paraszti észre vezethető vissza: csak azért, mert valamit meg lehet csinálni, nem kell feltétlen megcsinálni. Nézzük meg azt, ami nemcsak hogy hasznos, hanem működik is, és reálisan, gazdaságosan megcsinálható. Különösen az AI berobbanása óta kapunk kreatív ügynökségektől olyan látványterveket néha, amelyekre muszáj azt mondanunk, hogy ez mind nagyon szép, csak van egy olyan dolog, amit úgy hívunk, hogy fizika. A nap meg csak 24 órából áll. Van tehát kritériumlista, amit teljesítenünk kell. Ne dőljön össze, bírja a gyerekek rohamát, mert az is egy nagy tapasztalat, hogy ha az ember gyerekeknek csinál valamit, akkor sokkal erősebbre kell csinálni, mint ha felnőtteknek csinálnád.
Úgy képzelem, hogy a 2000-es évek elején az imént említett bölcsőtől a bölcsőig elv nagyon innovatív gondolkodást jelentett a piacon. Ma, amikor itt ülünk, és erről beszélgetünk, már nem az, a környezettudatosság, a körforgásos gazdaság mindennapos jelszavakká váltak. A hitvallásotok szerint a dizájnnak igenis van társadalom- és környezetformáló ereje. Része van abban az elmúlt évek desigművészetének, hogy ezekrők több szó esik?
Gross András Soma: Ezt a kérdést két válaszra bontanám. Egyrészt valóban, a 2000-es évek elején ez újszerű volt, és pont be tudtunk robbanni pár revelatív installációval. 2000-ben volt a Millenniumi Iparművészeti Kiállítás a Műcsarnokban, annak a kapuját mi csináltuk a Műcsarnok lépcsőjére bambuszból, ekkor készült a Sydney-sátor nevű installációnk is az olimpiához kapcsolódóan, és arról a Balkonban egy egész oldalas cikk jelent meg. Vagy például Szigetre épített installációinkról rendszeresen volt szó az Új Művészetben. Ez ma már nincs. Annak idején ezek a dolgok nagyon is benne voltak a kortárs művészetben és az arról való diskurzusban, illetve a társadalom érdeklődési körében. A designkultúra és a vetített képes kultúra is. Kijöttünk az egyetemről, és csináltunk egy olyan szerkezetet, amit statikus nem látott, és hogyha látott volna, akkor lehet, hogy nem engedte volna úgy megcsinálni. És hogy mi ezt megcsináltuk, nekünk ott, akkor talán szerencsénk volt, de ehhez komoly bátorság kellett.
Ha elkezdtetek volna ezen gondolkodni, ha vártok, talán sose csináljátok meg.
Gross András Soma: Persze.
Említetted hogy ma nincsen eleven diskurzus a formatervezésről, de más művészeti ágról is alig. A művészetről való beszéd általánosságban beszűkült.
Gross András Soma: Eleve beszűkült a közösségi kommunikáció, eleve beszűkült az, amiről kérdeztél, a társadalomformáló ereje a dizájnnak. Az újrahasznosításról sem beszélünk már, azt csak elviseljük. Ami tíz évvel ezelőtt menő volt, a recycling-upcycling mondjuk, az most már nem új, nem annyira menő, az emberek arra már nem áldoznak, hiszen tudják jól, hogy az többe kerül, megnézik inkább, mi az olcsó.
Tehát az irreálisan olcsó távol-keleti webshopok versus upcycling harcban elbukott az upcycling?
Gross András Soma: Abszolút. Olyan szinten lett minden áttolva a társadalmakon, nemcsak itt, máshol is, hogy az egyénnek sokkal kevesebb döntési helyzete és kisebb mozgástere van minden irányból. Ez a kommunikációra is vonatkozik. Csak a hangerőn múlik, mennyire látszol. És ezek a nagy cégek mindig hangosabbak lesznek.
Miközben hisztek a Design For All szemléletben. Tehát hogy a design valahogy a mindennapok része kellene hogy legyen.
Gross András Soma: A fókusz is elveszett. Rengeteg kézművesvásár van, elmész, és tudod, hogy fogsz találni egy kis kerámiát, kis printet, könyvet, lesznek ilyen-olyan ruhák, patchwork, satöbbi. Mindig várom, hogy oké, de mi van még? Hamarabb készül itthon designmunkaként egy biciklire rakható fadoboz, mint egy bicikli. Érted a dimenziókülönbséget. Magyarországon teljesen leépült a kézműipar, a könnyűipar, a ruhaipar, általánosságban nincs olyan szinten a magyar ipar – a külföldi autógyáraktól eltekintve –, hogy ott a formatervezésnek helye, funkciója legyen.
Nemrég a kezembe került a Stefan Lengyel formatervező munkásságáról frissen megjelent album. Lenyűgöző: a porszívótól a modern benzinkútig vagy a kettes villamosig rengeteg mindent köszönhetünk neki, amit nap mint nap nézünk és használunk. Hatványozottan igaz erre a munkásságra, amit az előbb veletek kapcsolatban is szóba hoztam: az életbe ágyazottság, a design mint életmodell. A leghétköznapibb dolgokat látta komplex művészi problémaként, és adott rájuk releváns válaszokat. Valószínűleg neki is ugyanazt a kérdést tenném föl, amit most neked a jubileum kapcsán: hogy lehet 25 éven keresztül innovatívnak maradni? Hogyan tartod frissen a figyelmedet?
Gross András Soma: Egyrészt van egy mentális frissen tartás, amit amúgy is csinál az ember mindig. Tehát érdeklődik új dolgok iránt, befogadja a világ dolgait, átszűri magán a rossz válaszokat. Szeretek utazni, kirándulni, megnézni, mások mit csinálnak, hogy csinálják. Szeretek fotózni, zenét hallgatni. Youtube-zenehallgató vagyok, tehát szeretem nézni is közben, amit hallgatok. A Covid alatt végignéztem egy teljes Burning Man Fesztivált napokon, éjszakákon át. Nagyon inspiráló volt. Másrészt ha azt akarod, hogy egy ilyen vállalkozás ennyi időn keresztül megmaradjon, akkor nem szabad attól megijedni, hogy időnként változtatni kell a struktúrán. Volt, amikor többen is voltunk, most kevesebben, de úgy gondolom, hogy leginkább ez felel meg a működésünknek.
Említetted a saját mestereiteket. Ti foglalkoztok-e, gondolkodtok-e a tehetséggondozáson, mentoráláson?
Gross András Soma: Abszolút, most is dolgozunk ilyesmin, csak nem a hagyományos gyakornoki, iskolai, egyetemi keretek között, mert nagyon sok az adminisztráció és a bürokrácia, de vannak fiatalok, akikkel szeretünk együttműködni, és akikre később tudunk támaszkodni.
Ha mondhatnál nekik valamit, mit mondanál most annak a három fiatal srácnak ott 2000. január 1-jén?
Gross András Soma: Hogy hajrá! És hogy dokumentáljanak többet. Furcsa ez, hiszen a műtárgypiacon 50 fölött mi már hivatalosan is régiségnek számítunk.
