Kiss Bálint János hangtájkutató, a Mohoy-Nagy Művészeti Egyetem doktorandusza. A hangzó környezet esztétikai és ökológiai vonatkozásaival foglalkozik.
Sipos Sára kulturális menedzser. A Bartók-negyed projektmenedzsereként kulturális városfejlesztéssel foglalkozik.
Sári, viszonylag ritka, amikor éppen egy olyan projektet terelgethet az ember, ami ennyire szívügye, és úgy érzem, hogy a Bartók-negyed hangvilága különösen közel áll hozzád. Mesélj egy kicsit a kezdetekről.
Sipos Sára: Bölcsész beállítottságú valaki voltam mindig is, ennek ellenére az alapszakomat a Közgázon végeztem, aztán kerültem a MOME-ra. Van egy nagyon analitikus, racionális, gyakorlatias oldalam, amiben szeretek működni, viszont mindennek szeretem megkeresni az érzékenységét, a mélyebb rétegeket. A munkám, a kulturális városfejlesztés során végre összeért mindez. Sokáig tanultam zenét, és emiatt ez kiemelt fontosságú téma a saját életemben. Emellett hallássérült vagyok, ezért az, hogy mit hallok, vagy mit nem hallok, vagy hogyan, vagy egyáltalán mit jelent valamit hallani, vagy nem hallani, az egy érdekes szempont egész életemben. Ami ennek a projektnek a szellemi háttere, arról én is Bálinttól hallottam először, egy beszélgetős esten találkoztunk, ahova egy barátnőm vitt el. Ez ágyazott meg a Bartók-negyed hangvilága projektnek. Januárban volt egy kurzus, amit a MOME-val tartottunk azzal a céllal, hogy hallgatók hozzanak ötleteket arra, hogy a Bartók negyed mint brand hogyan tudna még a fizikai térben megjelenni. Itt vetődött föl a névadónk, Bartók Béla és az ő halálának a 80. évfordulója. Na de milyen konkrét akcióval tudnánk erre reagálni? Az egyik csapatnak az az ötlete támadt, hogy legyen egy program, amin hangot gyűjthetnek gyerekek. Ez kifejezetten azt az aktust, azt a momentumot akarta megismételni Bartók örökségéből, amit a gyűjtés, a hang gyűjtése jelent. Nagyon tetszett ez a gondolat, és elkezdtünk Bálinttal ötletelni. Egy olyan komplex projektet, programsorozatot akartunk megalkotni, ami valahogy jól szintetizálja azt, hogy mi egy városmenedzsment-csoport vagyunk, de itt van ez az örökség, amivel valamit kezdeni akarunk, és ennek mi is lehetne jobb keresztmetszete, mint az, hogy városi hangokkal foglalkozunk. Nekem az egyik legnagyobb kihívást és egyben izgatottságot az egésszel kapcsolatban az adta, hogy hónapokat töltöttünk azzal, hogy amit mi szintetizálni akarunk több oldalról, azt hogyan lehet úgy összegyúrni, hogy sokakat megszólítson. A kialakult porgramcsomagban volt már többféle hangséta több alkalommal is, most zajlik éppen a hangkurzus.
Amikor megismerkedtem ezzel a programsorozattal, életemben először eszméltem rá arra, hogy valójában mindig hangkörnyezet vesz körül, és azóta kis túlzással folyamatosan ezt figyelem. Neked, Bálint, mikor tűnt föl először az, hogy gyakorlatilag szüntelenül egy hangtájban létezünk?
Kiss Bálint János: Hadd kezdjem azzal, hogy egy francia filozófus, Jean François Augoyard a városi akusztikai környezetben való navigálást az aszindeton nevű retorikai alakzathoz hasonlítja. Ahhoz, amikor mondatok vagy mondatrészek kötőszók nélkül kerülnek egymás mellé. Például „mentem, láttam”. Augoyard azt mondja, a kiegyensúlyozott városi jelenlét, valamint a zavartalan városhasználat érdekében ennek mintájára hagyunk ki rengeteg olyan hangot az érzékelésünkből, amelyek nem szolgálnak hasznos információval. Ezzel mélységesen egyetértek, a hangkörnyezettel való viszonyunk leginkább a szűrésről szól, a folyamatos szelekcióról, és ebből – hogy a saját utamat is érintsem – lépcsőzetesen történik a felszabadulás. Előbb elkezdtem azokra a hangokra figyelni, amiket nagyon szeretek, például egyes járműtípusoknak a hangjaira, tehát bizonyos elemekre. Aztán Hajnóczy Csaba zenekutató révén találkoztam azzal az integratív kutatási területtel, amit úgy hívnak, hogy akusztikai ökológia. Ez tulajdonképpen egy fogalmi eszköztárat adott a hangzó környezet elemeinek gördülékeny befogadására. A Csabával való találkozásom meghatározó pont volt, a hangtáj rövidesen érdeklődésem középpontjába került. Egy évvel később Finnországba mentem tanulni, ugyanis Magyarországon akkreditált egyetemi képzés egyelőre nem szerveződik az akusztikai ökológia köré.
Valamelyest határvidékről van szó: zene, természettudomány, bölcsészet, sőt urbanisztika keveredik itt.
K. B. J.: Igen. Igazából úgy tudnám ezt megfogni, hogy ez a terület, frissessége révén, nem úgy mélyült el valaminek a figyelmében, mint mondjuk a nyelvészet a nyelvvel való foglalkozásban, hogy saját tipológiát alkotnak, saját kategóriákat, saját terminológiát, hanem mivel a hangi környezet az tulajdonképpen ezerféle oldalról megközelíthető, az akusztikai ökológia ezeket a területeket próbálja integrálni, a területek közötti kommunikációt élénkíteni.
Ez olyasvalami, ami hiányzott neked? Bölcsészként kezdted a tanulmányaidat, kellett valami kézzelfoghatóbb? Valami érzékközelibb? Ezt bölcsészként kérdezem.
K. B. J.: Jó nyomon vagy, de hadd kezdjem korábbról. Én magam angol szakosként kezdtem, igaz, leginkább a kihelyezett nyelvészeti tanszéken, a Benczúr utcában töltöttem az egyetemi éveimet. Ezzel párhuzamosan hangdizájnerként meg mindenféle zenei dolog készítőjeként dolgoztam egyéni vállalkozóként. A hang nagyon érdekelt szakmai, dizájneri szempontból, de maga a hangtervezés intellektuálisan nem kötött le, ezt csinálni jobban lehet, mint gondolkodni róla. Emellett a hangdizájn leginkább egy mediált dolog, tehát az elektronikusan tervezett hangokat hangfalról fogjuk visszahallani, vagy fülhallgatóban. Tehát nincs konkrét környezeti vonatkozásuk. Ez piszkált. A bölcsészet szerintem minden tevékenységemnek és viszonyulásomnak az alapja, de ahogy mondtad, nem tudtam benne a konkrét alkotói cselekvést, amire egyébként motivált vagyok, megtalálni. Az akusztikai ökológia lett az, ahol összeért a hangtervezés és a hangi tapasztalat iránti érdeklődésem azokkal a gondolati vagy intellektuális tartalmakkal, amelyek az alapbeállítottságomhoz tartoznak. Egyébként sokáig építésznek készültem, így fordultam a városi hangok felé.
Ráadásul nagyon telített városrésznek tűnik ez ilyen szempontból, mert ott van a Bartók sugárút a villamosaival és a nagyvárosi forgalommal, de lépsz kettőt, és ott a Duna, és lépsz hármat, és ott a Gellért-hegy, aminek teljesen más az akusztikája. Mik voltak a tapasztalatok az első gyűjtésekről?
K. B. J.: A kezdőlöket valóban az a felvetés volt, ami a MOME-ról érkezett, hogy Bartók hanggyűjtő munkásságát egy városi kontextusban, környezeti hangokra vonatkozóan aposztrofáljuk. De Bartók zenét, éneket gyűjtött, ami már egy létező kulturális, hangkulturális entitás. A mi figyelmünk a környezeti hangokra irányul, ami pedig hangkulturális paradigmában nehezen ragadható meg. Sőt, nem is biztos, hogy egyes elemei értéket képviselnek. Nem úgy viszonyulunk a hangkörnyezethez mint kulturális értékhez, hanem mint vita tárgyához. Ennyiben azért messze van Bartók életműve, az ő inspirációkereső gyűjtése, kultúramentése a mi irányainktól.
S. S.: Éppen ezért mindenképpen szerettünk volna olyan programokat is beilleszteni ebbe a sorozatba, amelyek explicitebben kapcsolódnak Bartókhoz. Az egyik egy zongorakoncert Palojtay János zongoraművésszel, a másik pedig egy zenetörténeti előadás, ahol Farkas Zoltán, a Bartók Béla Emlékház igazgatója, zenetörténész fog előadást tartani Bartókról. Ahogyan ő megközelíti a témát, az pont arra a hézagra felel, amivel mi itt küzdünk néha, hogy Bartók és a mi programjaink hogyan érnek össze. Az időszerű Bartók – ez az előadás címe. Hogyan van ma jelen Bartók öröksége? A saját nehéz történelmi korszakában nagyon kritikus értelmiségi Bartók Béla karaktere hogyan jelenik meg a zenéjének a modernségében? Bartóknak éppen az analitikus, értelmiségi, ránéző, gondolkodó karaktere, ez a viszonyulás az, amit mi is keresünk.
K. B. J.: Keserű György gyógyszerkutató – és egyben tudományos pályáját tekintve nekem nagy példakép – szófordulatával élve: a tudomány nem svédasztal. Annak, hogy hogyan lehet űzni a környezeti hangokkal kapcsolatos kulturális vagy tudományos értelemben való foglalkozást, vannak könnyen járható útjai, meg vannak olyanok, amik egyszerűen nem működnek. Én azért ragaszkodom továbbra is ahhoz az állításhoz, hogy a Bartók-életmű és a környezeti hanggal való foglalkozás vagy a hangtáj tervezése különböző irányokba mutat.
Ez alatt a tudományos munka és az alkotómunka különbözőségét érted?
K. B. J.: Valójában nem. És azért nem, mert sok olyan, és már nem is annyira lágyszárú hajtása van a hangi környezettel kapcsolatos tudományos munkának vagy aktivizmusnak, ami kifejezetten hanginstallációk, hangtájintervenciók, tehát művészeti irányok felé mutat. Lényegében az alkotói kurzus is ebbe az irányba haladt: a környezet hangjaival való alkotás felé. Ez – enyhe csúsztatással bár, de – hidat teremt a Bartók-életmű és a mi munkáink között.
Egy kiváló fiatal kortárs zeneszerző mondta nekem egyszer, hogy nagyon vigyázzak, hogy miket hallgatok, mert sokkal nagyobb hatással van a teljes fizikai és mentális jóllétemre az, amit hallok, mint gondolnám. A komolyzenének például a kialakuló magzati idegrendszerre gyakorolt pozitív hatásairól tengernyi szakirodalom áll rendelkezésre. Végső soron Bartók is, ti is abba az irányba végzitek a különféle munkáitokat, hogy efelé az intellektuális, mentális, akár testi jóllét felé mozduljon el az, aki nyitva tartja a fülét. Például hogy hogyan kellene egy városi környezetet úgy hangdizájnolni, ha lehet ilyet mondani, hogy abban jobban érezzék magukat az emberek.
K. B. J.: Ez nagyon fontos. Hadd közelítsem meg a hangtáj tervezése felől. A hetvenes évektől, a World Soundscape Projekttől beszélhetünk a hangtáj elemzéséről, mintázatainak szisztematikus feltárásáról. Alapvetően az, hogy az ember mit szeretne a hangkörnyezetben hallani, mi az, amire támaszkodik, mi az, ami segít neki abban, hogy időben strukturálja az életét, hogy térben jó felé forduljon, tudja és érezze, hogy hol van épp, stb. – ezek végső soron nem lehetnek egy tervezői asztalon eldőlő kérdések, hanem ezek törvényszerűen alulról építkező dolgok, mert hát a városhasználók igényeit kell követni egy város fejlesztésében. Viszont a hang mint városi szenzoros tapasztalat mélyen a vizualitás árnyékában van, olyannyira, hogy az embereknek tulajdonképpen eseményként sem jut el a tudatáig a legtöbb hang, hát még mint hangszín, mint hanganyag, ami kielégítő, vagy ami izgalmas, vagy ami rossz.
Épp erre utaltam az elején, hogy most, hogy elkezdtem erről olvasni, és tudatosult, már szinte túl sok is, mert most annyira figyelek. Egy idő után nyilván el fogok feledkezni róla megint, de az lenne jó, ha valahol a kettő között állnék meg, tehát maradna egy nagyon halvány tudatosság.
K. B. J.: Amíg az embereknek nincs eszközük arra, hogy megragadják, értelmezzék, kifejezzék az érzéseiket a hangokra, addig nagyon nehéz lépni. Tehát legelsősorban arra van szükség, hogy tudatosuljon: hangok között létezünk, és utána erről elinduljon egy diskurzus. Hildegard Westerkamp hangművész szerint a hangséta az az aktus, amikor kiteszed a füledet a környezeti hangkompozíció teljes tartalmának. A hangsúly a teljesen van. Hiszen félrehúzódunk, amikor jön a mentőautó, gyorsabban lépünk, amikor a villamoson a jelzőhang megszólal, ha a nevünket halljuk a hátunk mögött, megfordulunk, tehát azért működik ez, de azt nagyon ritkán tesszük meg, hogy minden, aminek egyébként hangja van, az jöhet.
Tulajdonképpen leveszed a szűrőt.
S. S.: Fontos momentum volt az eddigi hangsétáknál, többen mondták, hogy úgy tudtak elkezdeni figyelni a hangokra, hogy közben nagyon letekerték azt, hogy mit néznek. Tehát nem nézelődtek a városban, hanem próbáltak lefelé figyelni, vagy magukba figyelni, valahogy a vizualitást jobban kizárni, és rendszeresek voltak azok a visszajelzések, hogy ez rettentően fárasztó. A háromnegyed órás séta úgy volt megtervezve, hogy volt benne Móricz Zsigmond körtér, volt benne kisebb utca, nagyobb utca, volt benne Feneketlen-tó, a Szabolcska Mihály utca, ami nagyon csendes.
Úgy tudom elképzelni az érzékeinket, mint egy keverőpultot, amelyen a személyes, egyéni optimumra van állítva az összes érzéked, így közlekedsz a mindennapokban, és a hangséta során az egyik potmétert fölcsúsztatod, és a többit meg leveszed – innentől kibillen az optimális.
K. B. J.: Igen, bár szerintem épp arról van szó, hogy elfelejtjük: az optimálisnak mennyire a részle lehetne az is, hogy ne csak arról gondolkodjunk, mit látunk, hanem arról is, mit hallunk. A megszokás nem feltétlenül esik egybe az egyéni optimummal, sőt, inkább egy folyamatos és megterhelő adaptív folyamat eredménye. Tehát amit optimálisnak tekintünk, az egy mai vizuális túlsúlyra építő valami.
S. S.: Pont ezért jó lehetőség egy Bartók-negyed-szintű helyen csinálni valami ilyesmi projektet. Egy hely, ami kulturálisan, ökoszisztémában ilyen jó helyzetben van, bizonyos erőforrásokat olyan témában is mozgósíthat, amelynek nem mindenhol jut tér. Az ingerküszöb megemelése és a közös reflexió jövőbe mutató dolgok, nagyon fontosak.
Már érintettük az alkotói kurzust. Meséljetek kicsit arról, ez milyen rétegét képviseli a programsorozatnak.
K. B. J.: Ha a hangséta egyfajta bevezető esemény, a kurzus katalizátora vagy kreatív műhelye az arról való diskurzusnak, hogy ki hogyan éli meg a hangi környezetet. A hangökológusok közül sokan foglalkoznak a hallgatás etikájával, tehát szabad-e ezt hallanom, hallgatózhatok-e itt? Azok a döntések, amelyeket a kurzus résztvevői meghoznak, hogy mikor nyomják meg a felvevőt, mi érdekli őket, ezek nagyon erős viszonyt létesítenek közöttük és a hangi környezet között, ami nem biztos, hogy tudatos, de valójában ez történik. És utána az, hogy ők milyen kompozícióba rendezik ezeket, hogyan modifikálják a hangfelvételeket, az megmutatja, milyen művészeti döntéseket hoznak ösztönösen arról, hogy nekik mi tetszik és hogyan tetszik. Ez mind egy kicsit kevésbé fogalmaktól terhes módon létesít kapcsolatot ember és hangkörnyezet között, tehát sokkal inkább maradunk a médiumban. Hangokkal foglalkozunk hangokon keresztül.
S. S.: Ezek a programok lehetővé teszik azt, hogy legyen egyáltalán rálátás arra, hogy a Bartók-negyednek mint városrésznek milyen a hangegyvelege, a hangkaraktere, és erre többféleképpen lehet válaszokat találni. Így született az a füzet is, amelyet kinyitva egy térképen jelölhetik a kurzus résztvevői, hol gyűjtötték a hangokat. Szó szerint feltérképezhetjük azt, milyen a hangi környezet.
Hogyan építkezik majd tovább a Bartók-negyed hangvilága projekt?
S. S.: Lesz még idén a Bartókhoz kötődő koncert és a zenetörténeti előadás, jövőre pedig egy gyerekeknek szóló hangséta, amelyen csapatokban tudnak majd hangokat vadászni nagyon izgalmas helyeken. Szeretnénk egy alkotói pályázatot is kiírni. A hangséták mindenesetre nagyon sikeresek, alacsony belépési küszöbű, egyszerű programként kínálkoznak az ismeretterjesztésre, a figyelemfelhívásra. Nagyon szeretnénk, ha ez állandó program lenne.
K. B. J.: Ha egy városmenedzsment lehetőséget teremt arra, hogy a városlakók felismerjék a kapcsolatukat a hangi környezettel, annak végső soron az a hosszú távon remélhető következménye, hogy a régióban elkezd egyfajta környezetihang-kultúra kibontakozni. Itt egy példa: amikor az 1-es metrónak lecserélték a mechanikus csengőit. Hány ezer ember utazott azoknak a hangjaitól kísérve? Egy nagyon fontos élményekhez kapcsolódó hangjelképről van szó, amit, mivel tulajdonképpen kulturális szempontból nem közügy a hangtáj, le lehet cserélni. Én nagyon meglepődtem, amikor egyszer már nem hallottam a hangot, azt éreztem, hogy ugyanígy egy fontos épület homlokzatával vagy egy templom keresztjével, egy szoborral nem lehet ezt megcsinálni, pedig azokhoz sokszor még kevésbé is kötődöm.
Illetve meg lehet csinálni, látjuk is ezeket az elmozdításokat, adott esetben el nem mozdításokat…
K. B. J.: Igen, valóban, igaz, megtörténik ez máshol is. Jó lenne, ha nem így lenne. Az akusztikai környezetben azért az ilyeneknek nincs sok visszhangja, meg hát ezek olyan pici dolgoknak tűnnek. Pedig nem biztos, hogy azok. Van egy Salome Voegelin nevű hangfilozófus, akinek az írásaira támaszkodva azt mondhatjuk, hogy a hallgatás egy taktikai aktus, amely olyan lehetőséget kínál számunkra a világ megismerésére, amit nem érintenek a vizuális kultúránk törmelékei. Igazából a hallott hang sokkal kevésbé ideologizált, sokkal kevésbé politikailag átszőtt téma. Ki lehet belőle hallani olyan problémákat, amiket egyébként a látott környezetből sokkal nehezebben, a megtanult dolgokat direkt elfelejtve, azokat félretéve tudunk csak kiszedni. Még ha fárasztó is, érdemes nyitott füllel járni.
