Új szenvedély lett-e a gyerekkönyvkínálat, mióta anya lettél?
Ott Anna: Képzeld, amikor megszületett a fiam, akkor vettem észre, hogy én előtte egyáltalán nem voltam képben a gyerekirodalommal. Soha nem voltam az a felnőtt, aki mesekönyveket olvas. Tudom, hogy vannak felnőtteknek szóló mesék is, de engem ez valahogy soha nem foglalkoztatott. Amikor kiderült, hogy babát várok, pánikba estem, hogy Úristen, akkor most hol kell kezdeni, merthogy ugyanazt éreztem, mint kamaszkoromban, amikor már volt zsebpénzem, bemehettem bármelyik könyvesboltba, de mivel nem egy nagy olvasó családban nőttem fel, ezért nem tudtam, mi alapján válogassak magamnak. Most ugyanezt éltem át. Az első kapaszkodóm az volt, hogy olyan szerzők gyerekkönyveit vettem, akik felnőttirodalmat is írnak, mondván, ha őket szeretem, akkor biztos majd a gyerekem is fogja szeretni őket. Aztán amikor Misa egyéves lett, és elkezdődtek a klasszikus esti mesék, hogy már nemcsak az volt, hogy napközben játszunk a könyvvel, nézegetjük, nyitogatjuk, simogatjuk, hanem elkezdtünk több időt tölteni összebújva, együtt egy könyvvel, akkor bementem a Pagonyba.
A Bartókon?
OA: Igen, a Bartók Pagonyba mentem, és ott kértem segítséget, hogy egyrészt mi az, ami most ezt a korosztályt érdekelheti, mire figyeljek én, hogyha könyvet keresek neki, hogy tényleg az illusztráció legyen-e a fontos, vagy a ritmika, tehát mondókáskönyv legyen-e. Nagyon-nagyon jó fejek voltak, segítettek. Amikor vissza-visszatértem, akkor mindig megbeszéltük, hogy most mi foglalkoztatja a fiamat, mi foglalkoztat engem, és mindig ajánlottak valamit. Ez máig így van. A Bartók Pagonyon kívül, ahova a együtt is szoktunk járni, a könyvtár most egy nagy közös időtöltésünk. Ez a saját életemben is így van: persze sok-sok könyvet kapok hála a szuper kiadóknak, de nagyon sok van, amiből elolvasom a könyvtári példányt, és már csak azt veszem meg, ami tényleg szeretném, hogy itt legyen a polcon.
Ez nálunk is így megy. A kerületi Karinthy Frigyes Könyvtárnak nagyon jó a gyerekrészlege, nemrég pedig fölfedeztünk egy gyerekkönyv-antikváriumot is, a Róka úr és Kompániát a Szabolcska Mihály utcában. Az is remek első élmény a könyvekkel. Már érintetted a válaszodban, hogy neked hogy alakult az olvasáshoz való viszonyod, de emlékszel-e olyan ősélményre, ami meghatározó a gyerekkorodban?
OA: Az első és legfontosabb, hogy van egy 18 évvel idősebb féltestvérem, egy nővérem, aki a Pöttyös és Csíkos könyvsorozatát ott hagyta nálunk abban a házban, ahol én felnőttem. Talán még olvasni sem tudtam, de nagyon szerettem ezeket nézegetni, pakolászni, leszedni a polcról, visszarendezni. A nővérem egyszer azt mondta nekem, nem is tudom, hány éves lehettem, hogy én ennyi idős koromban már az összes Pöttyös könyvet olvastam. Ez egyrészt sértő volt, másrészt viszont kihívás: hát akkor én is elolvasom! Azóta a sok költözés alatt többet elveszítettem a sorozatból, de mindig pótolom őket. Másrészt elvált szülők gyerekeként, egykeként nőttem fel, magányos voltam, és ez engem a könyvek felé terelt. Megéreztem, milyen élmény az, hogy egyedül fekszem a panellakásban, és fölöttem a felnőttek ugyan háborúznak, konfliktusok vannak, de én ebből teljesen ki tudok szakadni. Máig ezt keresem a könyvekben. Bármilyen nehéz érzelmileg vagy másképp a nap, akkor is olvasok, mert egész egyszerűen csak az tud ebből kirántani.
Nagyon érdekes, amiről beszámolsz, hogy az olvasásnak ez a fajta magányos rád záródása milyen fontos tényező abban, hogy végül ez lett a hivatásod. Miközben a legtöbben mégiscsak akkor találkoznak veled, amikor beszélsz vagy beszélgetsz a könyvekről. Mennyire bonyolult neked az, hogy ezt a legbensőbb világot aztán kifordítsd, hiszen muszáj, hogy szavakba öntsd, és muszáj, hogy akár a színpadon is működőképes legyen az olvasmányélményed, vagy egy kisebb olvasókörben. Okoz ez a kihangosítás belső konfliktust?
OA: A konfliktust többféleképpen is megélem. Még most a Margón is volt, hogy az egyik kiadóvezető, akit hívogattam előtte, és mondtam, hogy én nem fogom tudni ezt a beszélgetést levezetni, adjon mankókat, odajött és azt mondta, hogy hidd már el, hogy te ezt tudod csinálni, és validak a kérdéseid meg a gondolataid. Amikor ezt az egészet elkezdtem, nagyon zavart, hogy nincs képzettségem, mert én nem irodalom szakon vagy magyar szakon végeztem, és akkor azt gondoltam, hogy csak olyan emberek beszélhetnek könyvekről, akiknek ilyen irányú diplomájuk van. Szóval ez volt az egyik konfliktus az elején. De ezt a Covid időszaka átírta. Egyrészt az Instagram-oldalam egy kicsit megindult, mert mindenki otthon olvasott, és szükségük volt arra, hogy valaki kvázi előolvasson nekik, másrészt addig mindig a szerző volt a fontos, hiszen ott ült velem a színpadon. A Covid miatt megszűnt, és nem érdekelt a szerző, csak a könyv, a történet érdekelt, és ez valahogy így maradt. Azt is észrevettem, hogy az íróknak sokszor nagyon jóleső érzés, hogy teljesen civilek mit mondanak a könyveikről, hogy nem a szakma értékeli őket, hanem az olvasók. Ezek mind megerősítő élmények voltak, és az is, amikor a könyvklubok elkezdődtek. Az volt az élményem, hogy nagyon sokan ülnek otthon úgy, mint én, olvasnak, és a bőrük alá kúszik a nyelv, de ezt aztán nem nyelvileg elemezzük vagy szerkezetében a történetet, hanem úgy, hogy mit adott ez nekünk, mire emlékeztetett ez a saját életünkből. Az emberek nagyon szeretnek kapcsolódni.
Nagyon hasonló tapasztalatom és érzéseim vannak a szerkesztéssel, mint amiről beszámolsz. Vannak persze alapok, amiket az ember megtanul, de tulajdonképpen a kulcs az, hogy nagyon sokat kell szerkeszteni, hogy minél jobb legyél. Ahogy az olvasásnál is: minél többet olvasol, annál finomabban olvasol.
OA: Igen. És van egy nagyon érdekes emberi, pszichés része is, hogy nem tudhatod, hogy a szerző éppen melyik sapkáját fogja felvenni, és hogyan fog reagálni arra, hogy sokan vannak, vagy kevesen vannak, kényelmes a szék, vagy nem kényelmes, a közönség is jól érezze magát, mindezt valós időben tekintetbe venni, feloldani nagyon sokrétű. Legtöbbször pszichológusnak is kell lenni.
Nagyon sokan ismernek téged a kerületben mint a Hadik művészeti vezetőjét. Több olvasóköröd is futott az elmúlt évben a kávéházban: a Magvető 70 a neves kiadó születésnapja alkalmából alakult, míg a Határhelyzetek című olyan könyvekkel foglalkozott, amelyekben egy félelmetes természeti jelenség, a nagy techcégek uralta jövő vagy éppen a családi törések kerülnek középpontba. Ősszel biztosan folytatódik a sorozat más tematikával. Mi volt a tapasztalatod ebben a szezonban, kik jönnek, mivel jönnek, mennyire működik online egy olvasókör, mennyire más? Jobb-e, ha fizikai helyszínen vagytok?
OA: Az egész könyvklub úgy alakult, hogy amikor megszületett a fiam, az első hónapok áldott időszakában, amikor szinte egyfolytában evett és aludt, akkor azt vettem észre, hogy nagyon sokat tudok olvasni. Közben pedig éreztem, hogy szeretném megosztani is az élményeket, és kipróbáltam egy online verziót, havonta egyszer, este 9-kor, itt, a konyhában. Szuper volt, mert nagyon sok vidéki és külföldi olvasó is csatlakozott, volt, aki Amerikából meg Mexikóból, és az időeltolódás miatt szabadságot vettek ki. Amikor már rugalmasabbak voltak a napjaim, kipróbáltam, milyen volna ugyanez személyesen a Hadikban. És hát nagyon más… Ugyanazt a könyvet beszéljük ki hétfőn a Hadikban, kedden online, de nagyon-nagyon más a hangulata, az interakciók, az együttlét, a párbeszédek. Ami az elején nagyon nagy áldás volt, hogy tényleg bármikor bárki bárhonnan becsatlakozhat, az ez kicsit felületessé is tette egészet, és most, hogy van élményünk arról, hogy milyen személyesen együtt lenni és beszélgetni, így azt látom, hogy már nincs értelme. Van, aki Pécsről jár fel, és van, aki akkor jön, ha éppen itthon van Londonból. És ami érdekes és iszonyú megható, hogy nagyon sokan vannak kisgyerekkel, és tudom, hogy mennyi szervezést és szívességkérést jelent az, hogy ott tudjanak lenni azon az időponton, meg hogy el tudják olvasni előtte a könyvet, de nekik ez fontos. Nagyon jó látni, hogy az itt kötött ismeretségek, már-már barátságok, aktívak, látom őket együtt a Margón meg a könyvhéten, könyvfesztiválon, szuper nők.
A Hadiknak a művészeti vezetése egy másik területe a munkádnak, az egy kultúrmenedzseri pozíció tulajdonképpen. Mit jelent neked a hely, és mit jelent neked a Bartók-negyed mint szűk környezet?
OA: Nekem a Hadik az álommunka. Nekem nem volt előtte tapasztalatom ezen a területen, frissen az egyetemről kijőve egy véletlennek köszönhettem azt, hogy a mostani főnökömmel találkoztam, és éppen megüresedett ez a pozíció. Nagyon mást jelentett akkor a munkám. Az elején programszervezést és a kommunikációt kellett csinálnom, nemcsak itt, de számos más helyen is, ami ugyanehhez a tulajdonosi körhöz tartozott. 3-4 hónapig bírtam, annyira sok volt. Végül hármasával leosztottuk a helyeket, és én megtartottam a Hadikot, a Szatyrot és a Púdert. Ezeknek a helyeknek a teljes programstruktúráját én csinálom, és mivel mindegyik egy vendéglátóhely leginkább, kihívásokkal teli, hogy a program ne vegyen el a bevételből, ne zavarja a vendégeket, de közben én mindig azt mondom, hogy ez marketing, mert minket erről ismernek, és ez az a PR-tevékenység, amit mi fel tudunk mutatni: hogy nálunk művészet van, irodalom van. Ma már a branddel is foglalkozom, hogy hogy nézzen ki az étlap, milyen legyen a logó, hogyan működjenek a partnerségi megállapodások, és így tovább. De a social media – be kellett látnom – már nem megy, nem tartom a lépést, nem tudom, hogyan működnek hatékonyan a hirdetések, mik a trendek, mit szeretnek az algoritmusok, ezt már Réka kollégám csinálja, gyakorlatilag a teljes kommunikációt.
És ennek már 11 éve.
OA: Igen, ennyi ideje vagyok itt, az első munkahelyemen, gyakorlatilag tényleg a második otthonom, nem is tudok máshogy hivatkozni rá. Nagyon sokan hiszik azt, hogy én ott is lakom valahol, mert tényleg annyi időt töltök a Hadikban. Azért is nagyon hálás vagyok a kollégáimnak, a főnökeimnek, hogy engednek máshol is dolgozni, nagyon kicsi ez a szakma itt Budapesten, szóval mindenki mindent csinál, és ők ebben is támogatnak. Azt pedig nagyon érdekes volt végignézni, ahogy ez a negyed fejlődött. Amikor idekerültem, nagyjából csak a Kelet volt, szemben. Iszonyú gyomorgörcsöm volt, emlékszem, amikor sorra nyíltak a jobbnál jobb helyek, és mondtam a főnökeimnek, hogy Jézusom, itt nagy baj lesz, de hát ők ugye nagyon öreg rókák már a vendéglátásban, láttak már ilyeneket párszor, és mondták, hogy nyugi, semmi baj, hiszen az egy területre koncentrálódó jó helyek egymást is erősítik, még több embert vonzanak.
Sok minden megvalósult már a Hadikban is a kezed alatt. Van-e titkos bakancslistád, van-e olyan program, olvasókör, amit nagyon-nagyon szeretnél megcsinálni.
OA: Nagyon szeretnék a NANE-val együttműködve olyan könyveket olvasni, ahol valahogy a kapcsolati erőszak megjelenik, de üljenek ott ők is, és mondják el, hogy mit kell, mit lehet tenni, értelmezzük együtt ezeket a történeteket. Másrészt nagyon inspirál, hogy Ferencz Mónika indított klubot kortárs női íróknak, nekik most mi adunk otthont háromhavonta. Bár mindig azt mondjuk, hogy Karinthy Frigyes kezdett el ide járni, neki köszönhetünk mindent, meg a Kosztolányi Dezsőnek, de hát nem így történt, hanem a Bőhm Aranka kezdett el ide járni, és miatta kezdtek el ezek a férfiak ideszokni az irodalmi szcénából. Bosznai Tibivel [a Hadik ügyvezetője – a szerk.] évek óta azon gondolkodunk, hogy Bőhm Arankával kéne foglalkozni, az ide járó nőkkel, írónőkkel. De nem találtam még rajta fogást. Ezek foglalkoztatnak most, nem a nagyközönségnek szóló nagy durranások. Jó volna, ha a Hadik ilyesfajta műhely is tudna lenni.
A tavaszi Margón több kortárs szerzővel együtt arról beszélgettetek, mit jelenthet a mesterséges intelligencia az irodalom területén. Benned van félsz?
OA: Valószínűleg nagyon naiv vagyok, de ahogy annak idején nem pánikoltam az internet vagy az e-könyvek miatt, hogy majd senki nem fog könyvet vásárolni, most sem félek. De valószínűleg azért nem, mert nincs elég tudásom, nem érdekel annyira. Morálisan igen, de az irodalmat érintőleg nem. Letöltöttem magamnak a ChatGPT-t, de azt se tudom, hogy mit kérdezzek tőle, nem áll rá az agyam. Biró Zsombor Aurél a Margón azt mondta, hogy ha az AI majd elkezd, mondjuk, lélektani regényeket írni, akkor az írók meg mást fognak írni. Ez nagyon érdekes hozzáállás. Lehet, hogy nekünk meg az íróknak kell majd valahogy másképp csinálni.
