Ongjerth Dániel kulturális menedzser, a 11_11 kulturális urbanisztikai szervezet társalapítója. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és Berlinben, a Freie Universitäten végezte tanulmányait. 2005 óta foglalkozik Budapest régóta üres helyiségeinek kulturális revitalizációjával. 2009–2012-ig a Fogasház egyik alapítója és kreatív vezetője, 2010–2012-ig tulajdonosa. Az Eleven Blokk Művészeti Alapítvány alapítója és 2012-től kuratóriumi tagja, a Margit-negyed tanácsadó testületének tagja. 2015–2022 között az INDA Galéria igazgatója.
Mátyási Péter képzőművész, kulturális menedzser, a 11_11 kulturális urbanisztikai szervezet társalapítója. 2004–2009 között a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő- és vizuális nevelőtanár szakának hallgatója, 2009-ben a Chelsea College of Art and Design vendéghallgatója volt. Számos csoportos és egyéni kiállításon valamint művészeti vásárokon vett részt többek között Budapesten, Brüsszelben, Bécsben, New Yorkban, Torinóban. Az Eleven Blokk Művészeti Alapítvány alapítója és 2012-től kuratóriumi tagja.
Noha kapcsolatotok kezdete a középiskolai évekre tehető, az egyetemi évek alatt elsodrótatok egymás mellől, hogy aztán a kétezres évek elején újra keresztezzétek egymás útjait. Akkor te már aktívan kerestél saját műhelyt, Peti?
Mátyási Péter: Azt már az egyetemi éveim vége felé realizáltam, hogy diploma után az embernek valahol a képzőművészeti tevékenységet folytatnia kell, hogy ha komolyan gondolja. De erre nem biztosít lehetőséget az otthon, mert hogy ha olajjal festek, az büdös, ha spray-vel fújok, megint csak, szóval nem alkalmas rá a tér. Volt egy ismerősöm, aki szintén XI. kerületi volt, és egyszer jártam a műtermében, egy kis pince volt, amit az önkormányzattól bérelt. Újbuda minden évben kiírja az Újbuda-Mecénás ösztöndíjat, én az egyetem végén egyből pályáztam a pályakezdő ösztöndíjra, amit meg is kaptam. Akkor vettem fel a kapcsolatot a vagyongazdálkodási osztály munkatársaival és fedeztem fel, hogy mennyi önkormányzati tulajdonban lévő, elsősorban szuterén helyiség van itt.
Ongjerth Dániel: Én meg 2005-ben tévedtem be a Tűzraktárba, és onnantól kezdve tudtam, hogy ott akarok dolgozni, kultúraközvetítéssel foglalkozni. 2009-ben indult a Fogasház, ahol már üzemeltettünk műtermeket, látszódott, hogy van rá kereslet. Elkezdtünk arról beszélgetni, hogyan lehetne ezt folytatni.
Az akkoriban megszülető Kulturális Városközpont Koncepció miatt már csökkent a XI. kerületben a Bartók Béla úton működő szolgáltatók száma, így éppen volt egy átmeneti üresedés, és abban gondolkodtunk, hogy csinálunk oda, az üres helyekre egy fesztivált. Abból végül nem lett semmi, viszont kaptunk egy listát az üres ingatlanokról az önkormányzattól. Ezeknek a szuterén helyiségeknek a kihasználatlansága a rendszerváltás korára nyúlik vissza, amikor privatizálták az ingatlanvagyont, és az, amit nem vett meg senki, megmaradt az önkormányzatnál. Ezek általában azok a helyek, amik nem a legkomfortosabbak és az önkormányzatok is nehezen tudnak velük mit kezdeni. És akkor ez a két dolog, a szükség és a lehetőség összetalálkozott Antal Nikolett, a KözPont Újbudai Kulturális Nonprofit Kft. jelenlegi ügyvezetője segítségével, és rájöttünk, hogy erre lehet szervezetet is építeni.
Hány hellyel indultatok, és hány helyet üzemeltet most a 11_11, illetve a mögötte álló cég?
MP: Volt egy pilot projektünk, amiben megnéztük, hogy működik ez a koncepció a gyakorlatban. Mi sem tudtuk az elején, hogy ha egy helyet kibérelünk, azt hogyan adjuk tovább, akkor ott ki mit fizet, hogyan működik, és így tovább… A működőképesség megtapasztalása után két-három évente pályáztunk kis csomagokban még olyan helyiségekre, amiket alkalmasnak találtunk a kulturális hasznosításra.
OD: Most kilenc helyiséget üzemeltetünk itt Újbudán, illetve a Művház kávézóban csinálunk képzőművészeti programot, és négy helyet viszünk még Józsefvárosban. De van több megkeresés meg beszélgetés arról, hogy ezt hogyan lehetne még bővíteni.
Tehát vannak még olyan ingatlanok, amelyek alkalmasak volnának?
OD: Fővárosi szinten körülbelül 10 ezer önkormányzati kézben lévő, nem lakáscélú üres ingatlan van. Ehhez hozzátartozik, hogy ezek nagyon változatos állapotban vannak, az elhelyezkedésük is más és más, tehát nagyon sok ebből valóban nem használható, de azért a nagy számok törvénye alapján egy részük igen. Újbuda példáján az derült ki, hogy mindenki jól jár: az önkormányzat bevételi forráshoz jut az eladhatatlan szuterének bérbeadásával, ráadásul magához vonzza a kortárs művészeket, és a felújítás költségeit sem neki kell állnia, míg az alkotók kedvezményes áron jutnak műhelyhez, és egy közösség részeivé válnak. Nagyon érdekes, mert a nemzetközi vendégek is odavannak, ez milyen jó, és mi is abban gondolkodtunk, hogy a gyakorlatot viszonylag gyorsan át lehet majd ültetni másik kerületekbe is, de ez nincs így. A bürokraták nehezen mozdulnak, miközben itt a csodájára járnak, hogy milyen innovatív Újbuda.
Nagy a fluktuáció, vagy stabil bérlőitek vannak?
OD: Nekünk a célunk az, hogy olyan módon tegyünk hozzáférhetővé különben nem használ tereket, amit könnyű megugrani. Ezek a helyek a piaci árnak a töredékébe kerülnek. Szinte nulla az adminisztratív teher a művészeken, nem kérünk tőlük gyerekfoglalkozás tartását, semmi ilyesmit. Igyekszünk nekik segíteni, kapcsolatokat teremteni, olykor kiállítást adni. Ez egy olyan opció, amit nehéz elengedni Magyarországon. Szóval kitartóak a bérlőink.
Az együttműködéseitek más szervezetekkel, helyi szereplőkkel nagyon látványosak. Elég csak a KÉK-kel vagy a Szakkörtével közös workshopokat említenem. Arról van-e tapasztalatotok, hogy a lakosság hogyan tudott bekapcsolódni ebbe a hálózatba?
OD: Alapvetően szakmai programmal indultunk, a szakmának szólt a kínálatunk. De az látszódik, hogy nagyon is észreveszi a lakosság, és nagyon pozitívan reagálnak rá.
MP: Első körben örülnek, hogy nem kocsma nyílik egy üres helyen. Aztán például a Lágymányosi 20-ban volt, hogy a közös képviselő levitte az unokáját, aki együtt festhetett az ott dolgozó művésszel.
OD: Ami nagyobb közönségnek és kifejezetten a lokális közösségnek szólt, az a permakultúrás workshopunk, ami egészen elképesztően sikeres volt. A KözPont Kft.-vel partnerségben elnyert CUP for Creativity uniós pályázatban aztán linómetsző, könyvkötő, márványöntő foglalkozásokat is megvalósítottunk. Azon a mai napig gondolkodunk, hogy a permakultúrás képzést hogyan lehetne továbbvinni. Nagyon költséges programról van szó, miközben rendkívül aktuális tudás.
MP: Az volna jó, ha ki tudnánk alakítani egy olyan teret, ahol meg lehet valósítani a képzés után azt, amit az ember tanult, hogy a tudás a gyakorlatban is megjelenjen. Egy ilyen permakultúrás rendszernek az üzemeltetése vagy működtetése igazából akkor hagy nyomot, és akkor tud szemléletformáló lenni, hogyha az valahol megjelenik köztéren is.
Azt talán kevesen tudják, hogy a Bartók-negyed név is tőletek származik.
OD: Ezt a nevet 2016-ban kezdtük használni, amikor elkezdtünk fesztivált szervezni, több aktivitást mutatni, és más városrészekben is dolgozni. Hogy az itteni tevékenységeinket leválasszuk és valahogy összekössük, megszületett a Bartók-negyed név. Az alapítványunk neve Eleven Blokk Művészeti Alapítvány volt, dolgoztunk a Margit-negyeden, a Bartókon, és volt egy cégünk, a Kulturális és Urbanisztikai Központ Kft. Lett tehát nagyon sok név, és egyik sem írt le mindent. Egy idő után a Bartók-negyed címke elkezdett külön életet élni, és elkezdett a területről szólni.
MP: Adva volt már a decentralizált ökoszisztémánk a műtermekkel, műhelyekkel, és akkor épp a CUP pályázathoz a KÉK készített egy felmérést: megkérdezték a lakókat, hogy melyik név lenne a legszerencsésebb szerintük, ami leírja ezt a területet, és toronymagasan a Bartók-negyed nyert.
OD: Mivel amúgy is részt vettünk a környék menedzsmentstratégiájának a kialakításában, átadtuk a nevet az önkormányzatnak, és kitaláltuk a 11_11 nevet a cégnek meg az alapítványnak. Ez ernyő alá fogja az össze tevékenységünket, akárhol is dolgozunk.
A decemberi felvezető előadás után március 12-én elstartolt a Lágymányos kulturális terei című programsorozatotok, amelyben egy nagyobb kutatás eredményeit és legérdekesebb összefüggéseit mutatjátok be. A legfontosabb kulturális helyek történetével és kortárs helyzetével foglalkozó program alapfeltevése az, hogy az egyes korszakok között kapcsolat áll fenn, tehát nem véletlen, hogy a progresszív, kísérletező kultúra az 1960-as évektől a kerület identitásának szerves része.
OD: Ami ennek az egész konstellációnak az érdekesség, hogy gyakorlatilag egy olyan kulturális kisintézmény vagy szervezet működik itt a műteremingatlanokban, ami fizikai kapcsolatban van a lakókkal meg a köztérrel, ráadásul nagyon közvetlen módon, és innentől egyértelmű volt, hogy valahogy kéne foglalkoznunk magával a környékkel. Erre szerveztük az Ablak a Bartókra fesztiváljait, és elkezdtünk oral history gyűjtést végezni, aminek a témája a második világháború és ’56 volt, de ezzel a szakmai kontroll vagy kooperáció hiánya miatt megrekedtünk, 6-8 interjút készített el Csejdy Borka, de nem folytattuk. Aztán ahogy gondolkodtunk a következő fesztiválon, eszünkbe jutott, hogy egyrészt itt volt a Bartók 32 Galéria, itt volt a Lágymányosi Közösségi Ház, amiből a MU Színház lett, itt volt a Bercsényi Klub, ahol már a ’60-as évektől olyan előadók koncerteztek, mint Koncz Zsuzsa vagy az Illés zenekar. A ’70-es években a Syriusnak volt fontos klubja, aztán a ’80-as években a Balatonnak itt volt az első koncertje, de az URH-tól az Európa Kiadóig nagyon sok mindenki játszott itt. És kiállított a környéken Maurer Dórától Károlyi Zsigmondon át Erdély Miklósig vagy a Hajas–Vető-párosig rengeteg művész. Tehát ezen a helyen volt egy nagyon erős kortárs művészeti hagyomány. Az LGT-nek a Parkszínpadon volt az első koncertje, és utána ’71-től a Kertészeti Egyetemi Klubban volt heti fellépésük. Itt volt a Mozgó Világnak a szerkesztősége, innen indult később a Magyar Narancs. Hosszan lehetne folytatni a sort. Rengeteg olyan emlék van, amiről darabonként lehet tudni, de soha nem voltak egybekeretezve. Pedig nagyon érdekes, merthogy kiderül, hogy ez az a terület, ami talán a legmeghatározóbb két négyzetkilométere volt az országban a magyar könnyűzenének és a magyar kortárs művészetnek. Ez történetileg is izgalmas, és a kerület jelenlegi kulturális törekvéseinek is tud egy új mélységet adni.
Ezeket a mára legendásnak számító helyszíneket, személyeket, szervezőket, működéseket járja körül a sorozat. Vannak hozzáférhető kutatási anyagok?
OD: Van olyan hely, amihez sok van, de van, amihez nagyon kevés. Százados László és K. Horváth Zsolt azért is nagyon fontos tagjai a projektnek, mert nekik – velem ellentétben – van kutatási rutinjuk.
A decemberi felvezető beszélgetésben éppen Százados László mondta alapvetésként, hogy a tévé jelentette konkurencia miatt kiürülő művházak, közművelődési intézmények jelentették az egyik nagy lehetőséget. Rengeteg üres időt és teret kellett megtölteni, és ez váratlan módon pont a progresszív kultúrának kedvezett. Egyúttal óva intett attól, hogy párhuzamot vonjon az ember a ’70-es, ’80-as éveknek az ilyen irányú történései és a jelenkoriak között, de azért felvetődik a kérdés, hogyan látjátok ma a közművelődésnek és az innovációnak a kapcsolatát. Hiszen talán még a rendszerváltás előttinél is nagyobb a nyomás a közművelődési intézményeken, hogy produkáljanak egy bizonyos bevételt, és ezért jobbára a mainstream irányába mozognak, biztonsági játékot játszanak, hiszen azzal tudják megtölteni a székeket, és pont a kísérletező eseményeknek, programoknak, koncerteknek, kiállításoknak nem jut lehetőség azokon a helyeken, ahol ezek nagyobb közönséggel találkozhatnának, és fordítva: a közönség pedig új kulturális irányokkal ismerkedhetne meg.
OD: Sok minden hiányzik. Viszonylag nehéz egyről a kettőre lépni önkizsákmányolás nélkül, különösen egy ilyen alulfinanszírozott rendszerben. Másrészt nagyon gyakran veszünk át nemzetközi mintákat, mert láttuk, hogy Párizsban meg Londonban meg Berlinben hogyan csinálják. Megpróbáljuk rászuszakolni a saját viszonyainkra azt, ami egy teljesen másik társadalmi közegben tud működni, és azt nem nézzük, hogy mi van a lábunk előtt. Ez igaz a gyakorlati menedzsmentre is, meg arra is, hogy hogyan fogyasztunk kultúrát. Nekünk ezért is nagyon érdekes a Művház, ahol mi felelünk a művészeti programokért. Ez egy alacsony küszöbbel rendelkező hely, ahova bárki be tud jönni, de mégiscsak olyan kiállítási programot igyekszünk megvalósítani, amiben magas minőségű képzőművészet tud megjelenni, ahol a kísérletezés nagyon is jelen van. Egyelőre jól reagál a közeg a lehetőségre. És ez pont azt mutatja: nemcsak bennünk van igény arra, hogy kicsit fújjuk ki a levegőt, és próbáljuk meg élvezni a dolgot.
De, hogy a kérdésre is válaszoljak: a kulturális intézményi hálózat, főleg vidéken, nagyon szétzilált. A képzőművészetben többen igyekeznek betölteni a kínálatban tátongó lyukakat, olyan szervezeti struktúrát létrehozva, ami bizonyos stabilitást nyújt, de ebben a közegben erről viszonylag kevés tudás van. A másik oldalon, a közművelődési rendszerben persze lehet találni példákat az innovációra, elég a közeli Adaptérre gondolni, ami meglepő profillal tud sikeresen megszólítani olyan csoportokat, amiket a hagyományos művelődési házak csak nagyon nehezen vagy sehogy nem érnek el, de általánosságban, rendszerszinten mintha kevés volna az ilyen üdítő példa.
Visszakanyarodva Lágymányos kulturális tereihez: hogy látjátok, vannak ma olyan helyek, ahova mindenki jár, ahol „ott kell lenni”, tehát ahol ennyire koncentrálódna a progresszív, kísérletező művészeknek a jelenléte?
OD: Nagyon megváltozott a közeg, a közösségi média mindent vitt. Bár nem láttam statisztikát, de úgy tűnik, hogy sokkal kevesebb a kísérletező hely, talán a művészet is más módon van jelen, mint néhány évtizede. De vannak csapatok, fiatalok, akik nagyon komolyan veszik ezt a munkát, igyekeznek a nehezebb terepen is jól mozogni, nagyobb tér jut a nemzetközi kapcsolatoknak is. Aztán persze az is lehet, hogy jóval több ilyen kezdeményezés van, csak én nem látok már rá úgy a fiatalabb generációk közegére, mint 10-15 éve. Mi ehhez a Bartók-negyed és a Margit-negyed projekteken keresztül igyekszünk hozzátenni. Mindkét program arról szól, hogy olyan városi keretek jöjjenek létre, amik lehetővé teszik a kultúra mindennapi megélésének és művelésének feltételeit, nagy teret hagyva az ízlésbeli és érdeklődésbeli sokszínűségnek.
A Lágymányos kulturális terei bevezető előadásából az is kiderült, hogy mennyire fontos az emberi tényező: ha csak egyetlen ember is szívügyének tekintette a művelődési házakban a progresszív kultúrát, ha megvolt az a pár szereplő, mindkét oldalon, aki megszállott volt, akkor még a szocializmus abszurd keretei között is meghatározó dolgok jöhettek létre.
OD: Így van. És ezen az alapon meg lehet indokolni akár a mi létünket is. Nagyon fura nekem az a tapasztalat, hogy a II. kerületben, amikor már elindult a Margit-negyed, és látszódott, hogy most már menni is fog, akkor azt mondták az önkormányzati kollégák: sosem gondoltuk volna, hogy ezeket a helyeket ki lehet adni, hogy ezzel lehet valamit kezdeni. Sorscsapásként élték meg a kihasználatlan ingatlanokat, és úgy érezték, ebből soha nem lesz semmi. Ezen átlépni túlmutat a konkrét teendőkön, mentális feladat is, egyéni felelősség is, mi ebben próbálunk segíteni.
