Hogy jött maga az ötlet? Honnan inspirálódtatok, hogy éppen ez legyen az előadásnak a témája?
Török Tímea: Újbuda önkormányzata felől érkezett egy megkeresés, amiben az 50-es évek volt talán az első ötlet a tematikára, a kivándorlás meg inkább minket foglalkoztatott, igazából ’56-hoz is ezen keresztül tudunk kapcsolódni leginkább. Azt éljük ma át a legerősebben, hogy kik nincsenek itt.
Hogyan alakult ki a csapat?
Róbert Júlia: Januárban felhívást tettünk közzé, és vártuk azok jelentkezését, akik szívesen közreműködnének az előadásban. Közel negyven fő jelentkezett. Személyes találkozók után dőlt el, ki lesz az a tizenhárom ember, akivel elkezdődik a munka. Február óta hetente találkozunk a csoporttal, és együtt alakítjuk ki az előadást.
Fazekas Ella: A színpadi próbákat megelőzte egy előkészítő szakasz, ahol havonta egy-egy nyitott alkalommal koncentráltabban az ’56-os kivándorlás témájával foglalkoztunk, anyagot gyűjtöttünk, interjúztunk, illetve előadókat hívtunk, hogy különböző aspektusokból mutassák be ezt az időszakot.
Török Tímea: A sokszínűség szempontunk volt a csapat alakulásakor. A játszók életkora huszonhárom és hetven év között van, és nemcsak az életkorukban sokfélék, hanem a kivándorláshoz kapcsolódásukban is: van olyan, aki tizenöt évet élt külföldön, van olyan, aki külföldön járt alsósként iskolába, vagy aki nagyon erős Erasmus-élményekkel van itt, és így tovább.
A folyamatszerű alakulásban végül is mik lettek a kivándorlásról szóló előadás leghangsúlyosabb kérdései, főbb csomópontjai?
Róbert Júlia: A legerősebb talán most az, hogy ez egy dilemma. Minden a kivándorlással kapcsolatos kérdés nagyon nehezen eldönthető. Hogy menni vagy maradni nehezebb, hogy melyiknek milyen előnyei és hátrányai vannak, hogy az ember egyáltalán mikor dönt úgy, hogy elmegy, vagy hogyan enged el valakit, mert többen azzal a kötődéssel vannak a csoportban, hogy gyerekük él külföldön. Így aztán nem az erős állításoké, hanem a kérdéseké a főszerep.
Török Tímea: Az alkotói folyamat maga is úgy működött, hogy sok kérdést végignéztünk, mindegyikről egy picit beszéltünk, egy picit gondolkoztunk. Így alakultak ki a hangsúlyok. Most vagyunk épp egy fókuszálási szakaszban, ahol eldől, hogy pontosan mik lesznek majd az irányok.
Hogyan ültethető át mindez a színpadra? Milyen színházi gyakorlatok vannak, amelyekkel ezeket a kérdéseket meg lehet ragadni?
Fazekas Ella: Eleve olyan játékokat vagy olyan formákat használunk, amiből később lehet dolgozni. A második-harmadik héten például már készültek jelenetek, voltak gyors improvizációs játékok, amiket könnyű utána színpadra adaptálni.
Török Tímea: Nem titok senki előtt a folyamatban sem, hogy ez színpadra készül, tehát minden gondolkodásunkban benne van, hogy ez a kérdés. Jelenetek, monológok, valószerű és valószerűtlen helyzetek sorozatából áll majd össze az előadás.
Róbert Júlia: Olyan, mintha ennél a műfajnál, a közösségi színháznál mindig fel kéne találni, hogy mi a pontos munkamódszer. Hiába van egy gyakorlatunk: hogy az adott csoportnál, az adott témánál mi az, ami jól működik, azt nem lehet előre tudni.
Török Tímea: Tényleg folyamatos gondolkodásként, folyamatalapú munkaként kell ezt elképzelni: az előző mondat végéből következik a következő mondat eleje, az előző foglalkozás végéből következik, hogy miről szól a következő, így lépkedünk el az előadásig is.
Számotokra ebből a projektből, ami egy múltbéli társadalmi válságot próbál egy jelenkori válság vagy jelenség szemszögéből megérteni, ezen a társadalmi horizonton maradva mi a legfontosabb, legérdekesebb?
Török Tímea: Nehéz erről úgy beszélni, hogy még benne vagyunk a folyamatban. Ami biztos, és ez sokszor elhangzott a próbákon, illetve a Fodor Fanni által készített interjúkban is, hogy nem lehet ezt a két dolgot, egy ’56-os és egy ’23-as kivándorlást összehasonlítani. Nagyon más a helyzet már csak abban is, hogy kivándorlókról vagy menekültekről beszélünk, de említhetnénk a telekommunikációt is vagy azt, hogy haza lehet-e jönni, vagy nem, hogy mennyire tudunk nyelveket, és így tovább. A magam számára talán a hiány mentén kapcsolódnak össze a leginkább. Mind a kettő oldalon: akik nincsenek itt, akikkel nem vagyok együtt.
Róbert Júlia: Nekem mindig a személyesség a fontos. Az adja a hitelét, hogy az emberek a saját történeteiket mondják el, és valahogy ezt erősebbnek érzem bármilyen könyvből megtanulható vagy külső szempontból elmondott dolognál. Itt van egy ember, aki elmesél valamit. És ez az ember én is lehetnék, vagy a nézők közül bárki, aki tudna egy ugyanilyen érvényes történetet mondani, ami érdekes lehetne mások számára, de most éppen ezek az emberek beszélnek a színpadon meg a felvett interjúkban, őszintén és hitelesen. Ennek a személyességnek az erőssége és hitele számomra a legfontosabb.
Fazekas Ella: Én is azt fogalmaztam meg, hogy nagyon nehezen összehasonlítható a két kor, de a szó, amit mind az ‘56-os interjúkban, mind a csoporttagok gondolataiban erősen hallok, az a gyökerek. Nagyon nehéz lehet kiszakadni, kiszakítani ezeket a gyökereket, majd máshol valami teljesen újat kezdeni, bármilyen körülmény miatt is megy el az ember. Talán ez az, ami személyesen is a legjobban megérint.
Bartók-negyed // Tóth-Czifra Júlia
