A küldetésetek egyik alappillére a társadalom érzékenyítése, ami talán még a forrásteremtésnél is nehezebb feladat. Milyen utakat, fórumokat látsz erre, mi a ti stratégiátok?
Kovács Henrietta: Sokszor kérdezik tőlünk, hogy látunk-e javuló tendenciát az emberek érzékenységében, és határozottan ki kell jelenteni, hogy igen, de van még itt feladat a mai magyar társadalomban. Hogy mik a fórumok? Tulajdonképpen minden, mindenhol. Átmehetsz például a szomszéd üzletbe, mint például mi ide, a Barber Shopba, tervezzük is. A lényeg az, hogy pár szóban el tudd mondani, mi a szervezet missziója.
Ahogy 2017 óta ott vagyunk a Kékszalagon, ahogy kimegyünk különféle fesztiválokra, de tetoválószalonba is, és így megtörténhetett, hogy valaki Autistic Art-logót varratott magára. De ha csak megnézzük a legegyszerűbbet: adóbevallást mindenkinek kell készítenie. Ne legyen rest senki felajánlani az adója egy százalékát a számára szimpatikus ügynek! Tényleg csak pár kattintás. Tehát a lehetőségek tárháza gazdag. Az a fontos, hogy megtaláld azt az embert az adott cégnél, adott üzletben, családnál, aki ezt ugyanúgy tudja képviselni, vagy majdnem ugyanolyan szeretettel, mint te, és akkor ő ezt ott belül mozgatja, és kapacitálja a rokonokat, a családtagokat, a munkatársakat. Még mindig nagyon sok az előítélet, a bizalmatlanság egy ilyen – szerintem – rendkívül transzparens civil szervezettel szemben is, mint mi: biztosan oda kerül a támogatásom, ahova szánom? Miért fordítanak a pénzből a szervezet működésére is? Ezeket nem szabad tabuként kezelni. Szerintem nekünk, akik a civil szektorban dolgozunk, az egyik nagy előnyünk, hogy jól tudjuk kezelni a kudarcot, merthogy viszonylag sok nemet kapunk, és ez nem elveszi a kedvünket, hanem arra sarkall, hogy a fene ott egye meg, megyünk tovább, és megkeressük a következő lehetőséget.
Az egyik kulcs valószínűleg a gyerekeink generációja, akik megfelelő érzelmi edukációval és odafordulással már úgy nőhetnek fel, hogy mindez természetes nekik. Te tudsz a fiaiddal erről beszélgetni?
KH: Persze. Szerintem néha már az agyukra megyek, ugyanakkor látom, hogy amikor nem vagyok ott, akkor is jól képviselik ezt az ügyet. Például amikor a középső ballagott az általános iskolából, kitaláltuk, hogy legyen egy jótékonysági ballagás, és elmondtuk a szülőknek, hogy ne virágcsokorra és lufikra költsék a pénzt, hanem mi lenne, ha az Autistic Artnak gyűjtenének pénzt. Sok szülő úgy volt vele, hogy de most akkor virág nélkül fog ballagni a gyerekem…? És maguk a srácok mondták, hogy de nekünk nem is kell virág, ez így tök jó! Amikor a legkisebb fiam ballagott, én már elő sem álltam az ötlettel. Átvitték ők
maguk. Ebben is kell egyfajta finom ízlésesség és harmonikus működés.
Középiskolai önkéntes társadalmi munkát is igazoltok?
KH: Hogyne! Az ő feladatuk leginkább az, hogy azt a sok-sok rajzot, amit a lakóotthonokban a nagyon helyes kis autista manók rajzolnak, beszkenneljék. De utána további kapcsolatban maradnak a rajzzal, mert nemcsak egy ilyesfajta digitális hozzáérés történik, hanem tagelik is a rajzokat, hogy kereshető legyen, mi van rajtuk.
Tehát el kell mélyedniük bennük, értelmezniük a képeket.
KH: Pontosan. Így tulajdonképpen tényleg valami kapcsolat alakul ki köztük és a lakóotthonokban élő fiatalok között.
Említetted az előítéleteket. Pedig egy olyan csoport esetében különösen fontos a közvetítő pozíció a támogatók és a támogatottak között, akik nem feltétlenül tudnak önmagukért kiállni, mert kommunikációs nehézségeik vannak. Számukra annyira fontos az ingerszegény, nyugodt környezet, hogy nagyon nehéz lehet nekik megmutatni, milyen sok ember áll mögöttük, mert nagy rendezvényekre nem feltétlenül lehet őket meghívni, vagy hozzájuk ellátogatni. Hogyan tudjátok feléjük kommunikálni azt a sok-sok odafordulást, ami érkezik?
HK: Elsősorban azzal, hogy ezek a lakóotthonok tudnak még működni, fenn tudnak maradni, hiszen számukra a megszokott, állandó helyzet és a nyugodt légkör a legfontosabb. Valóban, sok támogató érkezik ide azzal, hogy szervezzünk valami eseményt, ahol legyenek ott a lakók is, de nekik és a szüleiknek a biztonság jelenti a legtöbbet. Akad azért kivételes eset, például a Porsche Hungaria támogatásával megvalósult, Autistic Art-grafikával ellátott Audi TTRS-nek április 2-án itt, az irodában volt a sajtótájékoztatója – telt házzal. Annak az autónak a grafikáját Varga Máté készítette, és egy picit azért kellett győzködni az anyukáját, hogy jöjjenek, hogy merjenek eljönni együtt, mert akkor mi is éreztük, hogy fontos lenne, ha Máté is itt lehetne. És itt volt. Az édesanyának pedig hihetetlen nagy erőt adott látni, hogy egy ilyen óriási eseményen az ő fiának a grafikája jelenik meg.
Egy éve laktok már itt, mind a négy évszakot átéltétek a Bartók-negyedben. Hogy érzitek magatokat, és mi a tapasztalatotok: bejönnek az emberek, vásárolnak itt helyben is a termékeitekből?
KH: Amikor úgy gondoltuk, itt az ideje saját teret találnunk, ahol az alkotásokat is megmutathatjuk, nagyon sok helyet megnéztünk. De ahogy ide beléptünk az alapítóval, Jaksity Györggyel, rögtön azt éreztük, hogy igen, rengeteg munkánk lesz vele, de ez lesz az. Ez egy olyan tér, ahol jó lenni, a negyed pedig Európa legélhetőbb, legkellemesebb városrészei között van. Ami a második részét illeti a kérdésednek, igen, jönnek hozzánk, egyre többen. Nézegetik, hogy Autistic Art Galéria… Toporognak kicsit, ugyan van valamiféle kirakat, de akkor ez most üzlet vagy képtár? Aztán mégis benyitnak. És nem kevés azoknak az embereknek a száma, akik villamossal elmennek előttünk, majd leszállnak a Karolinán, hogy mi ez. És visszajönnek.
